Olyan eltokelt es magabiztos vagyok. Vagy megse?
2010 március 9. | Szerző: Song
Najo, mostmar talan csak eljon az ido amikor felkelek a hatsomrol, es csinalok is valamit. Amikor mar szelektalok, es nem mindenkinek a telefon hivasara valaszolok, akkor mindig van valami lelkiismeret furrdalas. Suli hiv, hol vagy? Anyuka hiv, mi van veled? Baratno hiv… najo, ot felveszem, mert ha mas nem, elotte nem kell szegyelnem magam. Nem mintha meg lenne elegedve velem, es azzal amit most csinalok, de legalabb tole nem kapok szuros tekinteteket es ciccegest. Pasim… ajajjj. Persze, hogy neki is megvan a velemenye rolam. Meg is lehet. Es bar ugy gondoltam sokkal tobb fejmosast kapok majd tole, meglehetosen aranyos es ettol megnagyobb a lelkiismeret furrdalas.Arrol mar ne is beszeljunk, hogy ha En hivom magam telefonon, nemhogy fel nem veszem, de meg messze el is szaladok a telefontol.
Ma meglepo eltokeltseggel ebredtem. De nyugi, hamar elreppent. A mai nap is csak ugyanolyan mint a tegnapi. Az egyetlen kulonbseg az, hogy egy nappal kozelebb vagyok a teljes kaoszhoz. Izgi. Hogy en mennyire meg fogom ezt banni. 🙂
Panik, panik, panik!
2010 március 8. | Szerző: Song
Annyira jellemzo ram, felebredni az ejszaka kozepen, es egy par percig-fel oraig aterezni mindennek a sulyat, amit valaha rosszul csinaltam. Mindenet! Nem egy kellemes erzes, sokkosan es totalisan bepanikolva fekudni az agyban es azon jartatni az agyam, hogy hogyan tovabb. Ilyenkor szoktak eszembe jutni agyament dolgok, mint peldaul akkor azonnal felkelni es megvaltani a vilagot. Persze alltalaban valahogy sikerul megnyugtatnom magam, visszazuhanni valami menekulesszeru alomba, remelven, hogy amig alszom, ha meg nem is javulnak a dolgok, legalabb addig sem kell foglalkozni veluk.
Viszont neha ertelmes gondolataim is tamadnak ilyen alkalmakkor. Ritkan emlekszem is rajuk kesobb, foleg, ha gyorsan le is irom oket. Leirtam. Elgondolkodtam, es a fejemben reggeli nyolcan metron nyomorgo emberek mondjara dzsemmelodnek a kerdojelek.
Ismerem magam. Tudom, mit tennek, ha egy baratom olyan lelki allapotba kerulne, mint amilyenben most en vagyok. Probalnek segiteni, tanacsokat adnek, lelkesitenem es biztositam az illetot, hogy ott vagyok neki, barmikor! Na es itt a kerdes. A nagy kerdes. Miert nem vagyok kepes megtenni ezt sajat magamert? Miert konnyebb masok mellett kiallni?
Nyogodtan panikolni?
2010 március 7. | Szerző: Song
Hogyan lehetseges az, hogy teljesen nyugodt vagyok, es total be vagyok panikolva tokeletesen egyszerre? Hogy erezhetem azt, hogy mar keso, es kozben hogy erezhetem azt, hogy meg rengeteg idom van?
Ugyerzem, mintha a vaksotetben allnek. Allnek egy szobaban, ami teli van targyakkal. Szamomra becses targyakkal, fontos dolgokkal. Dolgokkal, amik valaha jelentettek valamit, de most nem erzek semmit, mert tulsagosan el vagyok foglalva magammal. Torok zuzok a sotetben, szetrombolok mindent es hallom, ahogy taposok a szilankokon. Tudom, hogy mit csinalok, de nem latom. Es nem erzek semmit.
Viszont tudom, hogy el fog jonni a pillanat, amikor valaki ramkapcsolja a villanyt, es en ott allok majd a kaosz kozepen. Mit csinalok majd akkor, amikor vegre kepes leszek felfogni azoknak a tetteknek a jelentoseget es sulyat? Miert varom meg, hogy mindent tonkretegyek, es utana mindent az elejerol kelljen kezdenem. Miert nem tudok odasetalni en magam a villanykapcsolohoz, es felkattintani azt, meg mielott mindent szetrombolnek?
Mikor is jon el az a pillanat, amikor rajossz, valtoztatnod kell!?
2010 március 5. | Szerző: Song
Az eletemet ujrakezdeni nem tudom, az elejetol csinalni mindent nem lehet. Valtoztatni viszont lehet barmikor, jobba tenni, javitgatni, epitgetni. Szamtalan hetfot, elsejet es ujevet tervezgettem vegig nagy izgalommal, hogy most aztan igazan, tutira, teljesen, veglegesen megvaltoztatok mindent. Magamat, a szokasaimat, az egesz eletemet! Es minden olyan tuti lesz, hogy fel sem fogom, miert nem kezdtem el hamarabb.
Aztan rajovok. Mert nem olyan egyszeru. Eltervezed, akarod, csinalnad, de…. de nem. Valamiert megsem akar osszejonni, es elkeseredetten, a mindent megvaltoztato szines filctollal es csillogos tollal megrajzolt tervekkel kitorolhetem a seggem. Kitorolhetnem, ha tudnam hova tettem. Mert persze a : Mindig rendet tartok a szobamban elhatarozast mar akkor kinevettem, amikor leirtam, de megis leirtam, mert hatha attol, hogy leirtam, pirossal, es kekkel alahuztam es matricat ragasztottam melle, attol fontosabb lesz, es konnyebb a megvalositas.
Es ezt jatszom kisebb-nagyobb megszakitasokkal, minden honap elejen, miutan az elozo honap vegen ketsegbeesve tomtem a csokismuffinokat az arcomba, es azon morfondiroztam, hogy miert olyan szar. Es kozben tudom, hogy vegulis nem olyan szar. Vannak embereknek akiknek szarabb, es vannak akiknek meg annal is szarabb. De ez valahogy megsem vidit fel. Hogy is vidithatna?
A kerdes ami mar egy ideje megfogalmazodott a fejemben, az az, hogy mikor jon el az a pillanat amikor mar nem birod tovabb halogatni, es papir nelkul, lista nelkul, fogadalmak nelkul, es hangos felkialtasok nelkul elkezded kiasni magad a godorbol, amit mellesleg te magad astal, es te magad fekudtel bele…
Talan akkor jon el az ido, amikor azt veszed eszre, hogy a legnagyobb ambiciod az, hogy az etterem eloteret, ahol dolgozol, ugy tudd felmosni, hogy senki nem maszkalja ossze.
Talan akkor jon el a pillanat, amikor ha megis osszemaszkaljak, ez a legnagyobb gondod, es konybelabadt szemmel panaszolod a legjobb baratnodnek ennek az igazsagtalansagat. A mereg es a tehetetlenseg, amit akkor erzel, amikor a munkadba, legyen az barmilyen nevetseges is, vagy jelentektelennek tuno (mint peldaul, az eloter felmosasa), masok gatlas nelkul belegazolnak, es eszre sem veszik, hogy ez mekkora fajdalmat es bosszusagot okozhat neked.
Talan akkor dobbensz ra, hogy tenni kell valamit, amikor a sminked szineit, ha egyaltalan veszed a faradtsagot, hogy kifesd magad, az egyenruhad szineihez igazitod, ami valljuk be, nem egy nagy kihivas, tekintve, hogy a bluzom hanyasszinu, es a salam pedig sar szinu, az is a rosszabbik fajtabol.
Vagy lehet, hogy akkor kap el a valtoztatas szele, amikor azt veszed eszre, hogy annak alapjan iteled meg, hogy vonzo no vagy-e, hogy a vasarlok, akiket kiszolgalsz hajlandoak-e egyaltalan a szemedbe nezni mikozben felveszed a rendelest.
De ha mindezek, meg nem motivalnanak arra, hogy azonnal csinalj valamit, akkor talan az, amikor nap kisut es az eg olyan kek, hogy nem is emlekszel mikor volt az ido ilyen gyonyoru utoljara, meg akkor sem tudsz orulni, na akkor, akkor baj van.
Na meg persze, ha Tom Waits a legjobb alafesto zene az elkepzeld filmnek, amit az eletedrol irtal, na akkor aztan tenyleg gaz van.
Es nem ertem. Nem ertem, hogy miet nem teszek semmit. Tudom, felfogom, es atlatom, hogy mit es hol csinalok rosszul, es megsem. Ez az igazi hulyeseg. Mertha csinalsz valamit, megha az a legnagyobb baromsag is a foldon, de ki tudsz allni mellette, es azt tudod mondani, hogy en ezt teljes szivembol csinalom, akkor szerencses vagy. Buta talan, de nem butabb, mint az, aki okosnak gondolja magat, es pontosan tudja, mit kellene tennie, es megsem teszi. Hibazni nem bun. A bun az, amikor tudod, hogy hibazol, es megsem teszel semmit.
Ezer meg ezer eve nem irtam, no mindegy…
2009 augusztus 14. | Szerző: Song
Ulok itt, es tokre furin erzem magam. Jo volt a mai nap. Legjobb. Annal is jobb. Hiszek-e abban, hogy valahol van egy lelki tarsam? Szerintem nekem tobb is van. Ma talalkoztam az egyikkel. Hat, ha a lelkem olyan gyonyoru, mint o, akkor baromi buszke lehetek magamra.
A fear comes true
2009 február 3. | Szerző: Song
A fear comes true
As I was lying by the dark window, cuddling my beautiful newborn daughter, I felt as peaceful as never before. Although she knew very little about the world, she surely knew one thing. I was hers. When I looked into those dark, almond eyes, which were exactly like her fathers, I finally found myself. She needed me to live, to survive and I decided to be always next to her. I felt a deep and incomparable bond between her and me, as though an invisible hand glued our life together.
Finally, after the long and painful hours, we were alone. The midwife had left a while ago and my husband had driven to my mother’s to assure her, everything went perfectly well. I didn’t mind a little privacy. I just lay, watching my daughter sleeping without even noticing the time passing. Every now and then I stroke her soft, white skin with my fingertips to make myself believe she is real. I felt a curious pride, a sort of triumph, for giving birth to such an enchanting little thing. The longer I was staring at her, the more I fell in love with her. Her light brown hair, her round face, wearing a satisfied expression, her pursed lips were all familiar now, and yet, I could never be tires gazing at her.
I was half asleep when I switched off the lights, breathed in the sweet smell of my baby’s hair and hugged her more tightly. She waved her tiny hand in her sleep. Happiness flooded me. I could hear the crackling fire and its orange light, dancing on the walls made me feel safe and relaxed. As soon as I put my head on the pillow after this exhausting day, I was fast asleep.
I didn’t know what woke me. I glanced at the clock on the mantelpiece. It was half past two in the morning. The blaze of the flames died out hours ago and a cold breeze came from the open window. The storm started, and was bending the trees angrily. The neighbour’s dog was barking, and as I closed the large window fighting with the whizzing wind, in the sudden whiteness of a flash of lightening, I saw what caused the dog’s disturbance. A car I had never seen before was driving away from the front of my house. Scratching noises came from the other side of the wooden bedroom door and got louder every second. Without drawing breath I walked slowly to the door and opened it. What I saw made me jump. The eyes of my soaking wet tabby were flashing at me and his tail was moving impatiently. I laughed at my silliness that this little creature was able to frighten me. I let him come in; he pressed her cold body against my leg as he passed me and curled up on my bed. With a last yawn he closed his eyes, purring gratefully.
I was very cold now; I went back to the bed and saw that where my daughter had been lying just a few minutes ago, there was nothing. Nothing. For a second I just stood motionlessly, trying to understand. I searched the room unnecessary as though hoping to find her hiding somewhere, but I knew she was gone.
I heard myself screaming so loudly that the cat furiously jumped off the bed and without a glance back at me climbed out of the window. The window! ‘But, but, I just closed it!’ I cried and felt a rush of panic. My heart was pounding in my throat and my hands were shaking. I ran downstairs, to the street and was running in the rain, screaming my daughter’s name, and sobbing hard. There was nobody on the streets, not a soul. I hammered on all the doors I passed. No answer.
‘Help,’ I cried. Rain was watering my face, and the wind was tearing my hair but I couldn’t care less.
‘Someone please help me!’ I shouted with all my might. My whole body was shaking now, my feet hurt from running barefoot on the rough ballast road. I was in such a state of shock I completely blanked out. Everything was deserted; the only thing I could hear was myself breathing heavily and the raindrops thundering on the roof of the nearby houses. The darkness covered everything. The always welcoming street and little shops were empty and bitter now. I was desperate to do something, to find my daughter, but I didn’t know how and it made me feel panic-stricken. I was trembling uncontrollably and just stood there feeling utterly vulnerable and alone. I didn’t know what to do and it was killing me. How could I keep my promise to my daughter that I would always be there for her? All of a sudden out of nowhere, I heard something beautifully familiar and still extraordinarily painful. A baby, crying disconsolately, was calling for someone to comfort her. ‘It must be my daughter!’ I shouted her name and stood there shakily, hesitating. I didn’t know which way to go. The archaic houses and the giant black trees around me all were standing there silently like people in deep mourning at a funeral. The baby’s, my daughter’s, voice seemed to come from everywhere, and was getting louder and louder, torturing me. I was crying silently, unable to move, unable to think, unable to find my daughter.
I looked down. Tears were running down on my front. A dirty puddle reflected my young pale face convulsed with fear. My wild, curly hair now was wet and flattened. I stood there listening to the baby crying helplessly, and pleading with my own reflection.
‘Why don’t you tell me where my baby is?’
An evil smile spread on the face of the woman in the puddle. So unlike my own. She was shaking like me, but with laughter, with sharp and humourless laughter. I was gasping for breath, and was backing away.
My legs weakened and I collapsed. I punched the water as hard as I could, squealing agitatedly, making the woman disappear but the sound of her laughter still rang in my ears…I was lying on the road, crying, screaming in pain and helplessness….
I woke with a start, panting. I touched my face and felt cold sweat and there were still tears in my eyes. The sun was trying to make its way through the dark green curtains, and I heard the muffled noises of the waking village. Suddenly, the details of the night came back to me. I sat up feverishly looking around. Lying in her cot, with eyes wide open, there she was. My daughter. My beautiful girl. I hold her up and stared at her, my heart felt lighter than air.
`It was just a dream. Only a dream…` I whispered in relief.
I held her in my arms for a few minutes and I felt the fear and distress leave my heart and let warmth and happiness flood it once again.
Home, Sweet Home
2008 július 21. | Szerző: Song
Eltelt egy het, amiota bekoltoztunk a lakasba, ahol lakunk. Kipakoltam, csinaltam kupit, szethagytam a csattjaimat, de nem. Nem es nem erzem magam Otthon.
Nekem volt, rengeteg, nem egy haz, ami a gyerekkoromat jelenti, hanem vagy 30, de ennyire kivulallonak talan meg sosem ereztem magam.Jo ott lenni, de otthon lenni megjobb lenne.Par napja hivom telefonon Szhit, eppen jottem ki melobol es szolni akartam, hogy hamarosan varhato vagyok, addigra csapja ki a szeretojet, dugja el a borosuveget, furodjon, tettessen alvast:)
Mondom: “Most jottem ki, kb egy ora az ut….igen…..nem….aha tenyleg? Na majd megbeszeljunk, most lerakom, nalatok talalkozunk. vagyis. otthon, na.”
Rohogtem, mert vicces volt, de szar.
Most szabis vagyok 2 napig. Ha be nem hivnak.Ma ocsimmel mozi, Meki, vasarlas. Jo lesz. Holnap pedig kitapetazom a falat Velem. Rajzolok festek, fenykepezek, falrahanyok, csak hogy vegre En is a szobaban legyek.
Egyebkent nem ertem mi a bibi, komolyan nem.Majd kiderul. Vagy ahogy a Nagyapam mondana: Majd minden kialakul.:)
Ocsem egyebkent egy ostehetseg. Ez a penteki eloadas radobbentett, milyen kis ugyes es keresni kellene neki valami szinjatszo kort:)Videoztam, fenykepeztem, utana meg rohogtunk:) Nagyon koncentralt a lelkem:) Baromira buszke voltam ra:)
Miert lenne konnyu?
2008 július 17. | Szerző: Song
Anyam nem konnyiti meg a helyzetemet. Lehet, hogy neki szar es hianyzom, es ezert, de vmivel mindig le tud lombozni. Tegnap is ez az sms. Megmondtam neki, hogy hol lakunk, a kornyek nevet, es felrehallotta es felkutatta a terkepen es szemrehanyast tett, hogy milyen messze mentunk.Kozben pedig rossz helyet nezett, de ugydontottem semilyen formaban nem reagalok arre az uzenetre.
En nem tudtam hova fogunk koltozni, de utolag ugy erzem ezert a lakhandiert meg messzebre is erdemes lett volna elmenni. Hatalmas haz. Eleg sok ember fog benne lakni, ha tele lesz, de jo kis szobank van, kozel a furi, szep a kornyek. Internetet is lehet fogni a kertben es a konyha sarkabol. Mi kell meg?
En tenyleg sajnalom, hogy igy alalkult, hogy tavol vagyunk egyebek, de szerintem ettol meg lehet jo.Lehetne jo, legalabbis.
Ma szabis vagyok, talalkozunk Ocsim sulija elott, mert evvegi eloadas lesz, keszult ra, lelkes. Megyunk, persze. De erzem, hogy nem az lesz, hogy megprobalunk orulni, hogy egyutt vagyunk. Nem. Dofjuk majd egymast, mondvan milyen keveset vagyunk egyutt.
Jovoheten szabis leszek, el akarom vinni ocsim hozzank, ottaludni, jatszani, mozozni meg minden. De mikor meg ezt mondom anyamnak nem orul, hogy, de jo otlet. Nem.Jon valami kifogas.
Mindennek ellenere, a legjobbat akarom kihozni ebbol a delutanbol. E most nem rolunk szol, hanem az Ocsemrol, es erezze is igy.
Egyebkent nem vagyok letort, csak kicsit picsas.Lesz ez jobb is remelem, mar pakolgatom ki a konyveimet, jo rajuk nezni, enyemek, szepek. Tok jo. Vegre van akasztos szekrenyem, mindenem vallfan lehet. Kiraly. Van aranyhal akvariumom, amibe max 2 egeszkicsi fer bele, de az is milyen jo lesz. Es ekkor jon a lelkiismeret furrdalas, hogy anyamnak miattam nem jo. Mondjuk szerintem ez nem teljesen igaz. Valoszinuleg sajat magaval van valamik baja, azert ilyen most amilyen.
Szeretnek azon dolgozni, hogy nekik minden meglegyen.Lakast keresni, ocsemnek sulit, uj munkat, tanfolyamokat, olvost, fogorvost. Igen am, de ki fog akkor azon dolgozni, hogy nekem jobb legyen?
Igy is szinte minden nap melozom.Tanulnom is kellene, hamarosan itt a suli.
Egyebkent Szhi el es virul.Egyutt vagyunk. Jol. Szeret. Szeretem.
Viszont mennem kell, mert lejart a feloram:)
Nincsenek gondolataim
2008 július 14. | Szerző: Song
Kulon koltoztem Anyamektol, es sokszor megfordul meg a fejemben, hogy lehet, hogy rosszul dontottem.
Vicces, hogy par hete, ha telefonon keresett, forgattam a szemem, mostmeg varom, es erdekel, figyelek. Lehet, hogy csak lelkiismeret furrdalasom van, de azert ez nem annyira egyszeru, mert igazabol nem is lett volna mas lehetoseg. London nagyon draga, de itt van annyi lehetoseg, hogy csak lesek, meg munka, nyelvtudas nelkul is…nem lehet meg elmenni innen, en meg nem is szeretnek.
En egesz jol megtalaltam a helyem, van munkam, ahol szeretnek…na ez erostulzas, de nem erzem magam rosszul es a munka sem annyira leterhelo, bar vannak huzos napok. Egyetlen dolog hianyzik az eletembol, es az egy barat. Barati kor. Nincs es nem latom, hogy lehetne.Sokszor turaztatom ezen az agyam es tenyleg nem tudom mit kellene tennem. Siman kiveszek egy lakast, beszelek millio emberrel, rendezek le hisztis vevoket, bunko kisgyerekeket, de baratsagot kotni nem tudok, es nem ertem miert, mert nem vagyok visszahuzodo, es megis.
Suli szeptemberben kezdodik es nagyon varom, de kozben felek is mint az allat:)
Ocsikemnek is van most kell sulit valtani,meg azt is el kell intezni,mert mindenkeppen szeretnem, ha nagyon jol erezne magat.Annyira jofejgyerek. Megerdemli.
Most koltozozz mellenk nem reg, egy anyuka es a fia. A fiu kb annyi idos lehet,mind ocsim, es gondolkodom, hogy ossze kellene oket hozni, csak eddig meg igazabol nem volt alkalmam beszelgetni veluk, pedig nagyon szivesen segitenek neki sulis ugyekben is, mert azert nekem mar van tapasztalatom valamennyi, es tudom milyen jol jott volna valaki nekunk is a legelejen. Reggel hallottam oket beszelgetni, de nem birtam kinyitni a szemem annyira almosvoltam meg, szal majd, ha lesz alkalom bemutatkozom, egyebek.
Remelem nem lesz ebbol ilyen: Te meg mi a faszt szolsz bele az eletunkbe? nezes, beszolas.
Kene vasarolni menne,mert nagyon durvan nincs mit felvennem. Kb van 2 farmerol,amibol az egyik nagy a masik koszos.Kb 2 hete ez a nagy van rajtam, nem egyszer aztam el benne, de nem tudom lecserelni,mert a koszos el van veszve.Valamelyik zsak alljan pihenhet.
2010 március 12. | Szerző: Song
Ma meglepoen sok kellemes gondolatom volt eddig, es bar nem aludtam ki magam, ugymond tettrekesznek erzem magam.
Kicsit ugyerzem elszakadtam az eletemtol, az emberektol akiket szeretek, es most ugy erzem kicsit ujra jelen vagyok a sajat eletemben, es ennek koszonhetoen (bar lehet, hogy pont forditva) az emberek akiket eddig hianyoltam kezdenek jelentkezgetni, jelenteni, hogy meg mindig szeretnek, es ez olyan jo.
Oldal ajánlása emailben
X